1997
A csapzott külsejű lány a teraszon áll, kezében a nagyapja vaskos puskájával. Hunyorít, hátha megpillant valamit az éjszakai csillagok fényében, de hiába. A szíve mélyén tudja, hogy esélye sincs ellenük. Mert ha akarják, bármikor megtalálhatják. Lépéseket hall a bozótból. Az ujjai remegnek a ravaszon, de minden erejével nyugtatja magát: Ne tedd! Várj még! Ne ölj!
Az édesapja szavai visszhangoznak a fejében. Pont azok a kedves szavak, amiket még akkor mondogatott, amikor élt.
A lény egyre közelebb settenkedik a kis tanyasi házhoz. A lámpák dér fénye megvilágítja a bozót egy részét, de a lány semmit sem lát. De érez.
A lépések felerősödnek, mígnem már futásnak hallatszanak. A lány az arcához emeli a fegyver, pontosan úgy csinálja, ahogy a nagyapjától látta. A célkeresztbe néz, és megint vár.
Egy lépés, két lépés, három lépés. A nádak takarásából egy szürke hajzuhatag bukkan fel. A lány tüzelni kezd. Mellkason találja a lényt, ami egyből a földre rogy. Vár még pár percet, hátha magához tér, vagy több jönne. Tíz perc telt el, és semmi. Megölte őt.
A lány megtörten néz szembe a ténnyel; gyilkossá vált. Az ujjai elernyednek, kezéből kicsúszik a vaskos puska.
Leugrik a lépcső legfelső fokáról, és a lény teste mellett ér földet. Először csak nézi. Utána megpiszkálja, hátha él-e még.
Óvatosan letérdel a test mellé és alaposabban megnézi. Nem állat. Nem is földönkívüli. Hát akkor mi a fene?
Szabad kezével óvatosan az arcához nyúl, és maga felé fordítja. Borostás arc, zselézett haj és piszkos holmik. Egy férfit ölt meg. Hosszú pillanatokig méregeti a férfi meggyötört arcát, amikor belé hatol a felismerés. Ismerős ez a férfi.
A lány a férfi arcához nyúl, és felhúzza egyik szemhéját. Jól gondolta. Ez is közéjük tartozik.
Pontosan az a végtelenbe meredő rideg, rikító zöld szem, amit a nagyapjánál is látott, mielőtt meghalt. Ez képtelenség.
A lány halkan zokogni kezdett, egész testét átjárta a bűntudat. Az arccsont, az orra, a haja.
- Ó, ne! Istenem, ne! - üvölti a lány és hisztérikusan a férfi kockás ingébe markol.
A torkában keletkező gombóc mardosta őt belülről, amikor rájött az igazságra: Az édesapját ölte meg.
A felismerés, miszerint beavatottá tették, a lelkét cibálta. Amióta elkezdődött ez az egész, szentül elhitte, hogy az édesapja feküdt a lángoló ház romjai közt, még évekkel ezelőtt. Ez lehetetlen.
Vagy mégsem? A lény arca fiatalabb volt, szebb és kiegyensúlyozottabb. Nem látszott meg rajta a körülötte lévő invázió maradványa. Tehát ez lenne a céljuk? Így gyűjtik be az áldozataikat?
A szeretteinket igázzák le először, majd az emberségünket magunk elé fordítják. Az új szabály, már végleges; Itt nincsenek barátok. Ha élni akarsz, egyedül kell boldogulnod!
A lény egyre közelebb settenkedik a kis tanyasi házhoz. A lámpák dér fénye megvilágítja a bozót egy részét, de a lány semmit sem lát. De érez.
A lépések felerősödnek, mígnem már futásnak hallatszanak. A lány az arcához emeli a fegyver, pontosan úgy csinálja, ahogy a nagyapjától látta. A célkeresztbe néz, és megint vár.
Egy lépés, két lépés, három lépés. A nádak takarásából egy szürke hajzuhatag bukkan fel. A lány tüzelni kezd. Mellkason találja a lényt, ami egyből a földre rogy. Vár még pár percet, hátha magához tér, vagy több jönne. Tíz perc telt el, és semmi. Megölte őt.
A lány megtörten néz szembe a ténnyel; gyilkossá vált. Az ujjai elernyednek, kezéből kicsúszik a vaskos puska.
Leugrik a lépcső legfelső fokáról, és a lény teste mellett ér földet. Először csak nézi. Utána megpiszkálja, hátha él-e még.
Óvatosan letérdel a test mellé és alaposabban megnézi. Nem állat. Nem is földönkívüli. Hát akkor mi a fene?
Szabad kezével óvatosan az arcához nyúl, és maga felé fordítja. Borostás arc, zselézett haj és piszkos holmik. Egy férfit ölt meg. Hosszú pillanatokig méregeti a férfi meggyötört arcát, amikor belé hatol a felismerés. Ismerős ez a férfi.
A lány a férfi arcához nyúl, és felhúzza egyik szemhéját. Jól gondolta. Ez is közéjük tartozik.
Pontosan az a végtelenbe meredő rideg, rikító zöld szem, amit a nagyapjánál is látott, mielőtt meghalt. Ez képtelenség.
A lány halkan zokogni kezdett, egész testét átjárta a bűntudat. Az arccsont, az orra, a haja.
- Ó, ne! Istenem, ne! - üvölti a lány és hisztérikusan a férfi kockás ingébe markol.
A torkában keletkező gombóc mardosta őt belülről, amikor rájött az igazságra: Az édesapját ölte meg.
A felismerés, miszerint beavatottá tették, a lelkét cibálta. Amióta elkezdődött ez az egész, szentül elhitte, hogy az édesapja feküdt a lángoló ház romjai közt, még évekkel ezelőtt. Ez lehetetlen.
Vagy mégsem? A lény arca fiatalabb volt, szebb és kiegyensúlyozottabb. Nem látszott meg rajta a körülötte lévő invázió maradványa. Tehát ez lenne a céljuk? Így gyűjtik be az áldozataikat?
A szeretteinket igázzák le először, majd az emberségünket magunk elé fordítják. Az új szabály, már végleges; Itt nincsenek barátok. Ha élni akarsz, egyedül kell boldogulnod!
